Ébredésem álombahajló volt, mint a koradélutáni szunyókálás télen, mikor nem tudni, hogy a hajnal e a pír az ablak előtt vagy a naplemente, vagy éjjel van és csak a vegyesbolt lángol.

Hosszan pislogtam, egyébként moccanatlanul, nehogy a macska megébredjen a mellkasomon. Lélegzetvételemmel kis örvényeket kavartam a szőrébe.
Hamis vörösök, gondoltam, mint hazudott szerelmed tüze. Mint vöröslő belseje a szilvásgombócnak. Fröccsen, ahogy a villával vágod, kenődik, mint rothadó szívem rozsdás ezüsttálcádon.

Ejha, gondoltam. Ilyen gótikus giccsfröccs is csak egy félperzsával a szívemen teremhet a fejemben. És tényleg. Amint lesedertem magamról a szinte folyékony állatot, elmúltak vele együtt a pókhálós éjjelek és kékesfényű meleg molyrágta szőrmebundák.

Második mindig a kávé. Első a papucsholvan. Bár színe fekete, az ágyalól ha kikandikál, mint rosszul elbújt kobold, mindig meglelem. A feneke lóg ki, azaz a sarokrész. Ez van.

Bögrémben a kávé halványan húzott határvonlat. kimoshatatlanul. Kívül egy karácsonyisipkás teddymaci ül. Kifejezéstelen arca a közeli karácsony bárgyú igérete. Erősen fogom. El ne ugorjon.

Aztán kiderül, hogy melyik napszak is ez, és bukott szerencsejátékosként tolom a medvésbögrét a csöpögő csap alá. Reggelre kiöblíti magát gondolom, és lefetylek, úgy macskamód a még le nem csöppent vízből.

Másnapi pöcegödörelhajítóverseny. Agybarugdosott lavóranalisztika. Módosult májfunkció. Ármatlanul feketéllő tévékészülék. Mikrobarázdált csirkebőrök. Komor nyikkanás: Helló Wien. 

Óbégatnék, de nem megy.

csak fáj, csak fáj, csak fáj, csak fáj

Egyszercsak elénktoppant. Alacsonyan, puhán és majdnem kopaszon. Hadart és ezért dadogott is miközben vadul gesztikulált:
-Ti nem léteztek! Nem vagytok! Én jártam már ezen a helyen, és az nem ilyen!
Jerom karja lassan csúszott végig simogatva a hátamon. A mozdulat végére félkörben vettük körül, Jerome, Link és én a kis mérges embert. Nem lehetett több harmincnál. Link görbén állt, mint egy varjú, mutatóujja orrnyegén felejtődött a napszemüveg helyreigazítása után.
-Nem léteztek! Tünjetek már el! - hadarta a kis fickó . Te sem, meg te sem, meg te sem! - tömpe kis kezével egymás után mindanyiónkat megfenyegetett. Közben elkezdett csörögni a telefonja. Felvette, és miközben pár érthetetlen szót vakkantott idegesen a készülékbe, rosszallóan méregetett minket. - Nem létezetek! Nem!
Jerome filozófikus gondolkodó pózba vágta magát és belekezdett a jó-nem jó játékba:
- Ha nem létezünk jó, ha létezünk akkor két lhetőség ven: Vagy ehiszed vagy nem. Ha elhiszed az jó, ha nem, akkor két lehetőség van: vagy ennek megfelelően tudomást sem veszel rólunk, vagy szóba elegyedsz velünk. Ha átnézel az jó, ha beszélsz hozzánk akkor két lehetőség van: vagy van ránk hatással, vagy nincs. Ha van ránk akkor jó, ha nincs... na ezt próbáljuk most ki! - és ismét átkarolt, és mint aki csak a rágója kidobásáértl assított a kuka mellett, úgy hagytuk magunk mögött a kissé túljahtott bolondot és a lassan megmozduló Linket.

Link bólogatott, mint egy öreg varjú, és végre elemelte az ujját az orrnyergéről. Pár pillanatig néztek egymásra majd Link kezet nyújtott és bemutatkozott. A mérges kis ember nem tudván ellenállni az évszázados szokásoknak szintén bemutatkozott. Link biccentett és a lejtő fele bökött:
- Akkor bizonyára azt is tudja, hogy arra tenger van, és, hogy le van zárva a Redberry egszen a Linkolnig.
A kis ember erre pulykavörös lett és földhözvágta a teefonját. TŰNJ MÁR EL! - üvöltötte Linknek, aki akkorra már futólépésben zárkózott fel mellénk, és nagyon röhögött.

Később megtudtam, hogy valami Sathoze vagy valami ilyesmi volt a kis ipse neve.

Körvonlazódott lassan, ahogy átlépett a hűtőláda fölött, hogy részeg. Elég részeg ahhoz, hogy ne lássa és elég részeg ahhoz, hogy megérezze, ami köztük van. Mert volt köztünk valami. Ott a tűz foszladozó darabkái mellet. Anni kockás gubancá kuporodott teste mellett a homokban. Azt figyeltem már egy jó ideje. Annyi még maradt a lobogásból, hogy lássam, hogy mozog. De a hasábok feketéje már kitakatra a valóságból a jelentést. Félig aludtam.

Zvoda lassan emelkedett fel. Kezében a kikapcsolt önvédelmi elemlámpa lassan mozdult hátra, a füle mellé. Sosem volt valami sportos, gondoltam. Gyors meg végképp nem. Anni egyenletesen lélegett. Mélyeket, szusszanósakat. Jerome horkolt mint egy grizli. Én úgy bújtam meg az oldalában mint kis csomag moha.

A dolog úgy menyétnyi, vagy görénynyi lehetett. Lassan mozgott, mint egy sietős csiga. Kitapogatott magaelé, és rávonszolta magát. alkarnyi sötét valami csúszva kúszik a homokon a tűz felé. Zvoda mögötte, kezében a lámpa. Puffanás és elharapott szitok. Nem aludt, gondolom, és stikában ivott még. Az elemlámpa a háta mögött valahol a homokban, Zvoda kezei a még mindig a füle mellett, szemei úgy tapadtak a dologra, hogy pislogni is elfelejtett. Aztán lassan, nagyon lassan a dolog elérte a tüzet. Ahogy a csápjai vagy karjai elérték az első parázsló hasábot olyan hangot adott, mint a mikróba tett krinolin. Egyre magasodó lélegzetvéte nélküli halálsikoly.

A többiek nem ébredtek fel. Zvoda másnap nem emlékezett. Én egy befőttesüvegnyi fémes port találtam a dolog helyén. Elfér Husenka mellett.

Amikor jelentkeztem futárnak, csak arra gondoltam, hogy úgymond állagmegóvásnak jó lesz naponta pár kilométert tekerni, ha a délelőttöket aktív üléssel töltöm a fősuliban. Aztán eljött a július, és én mit sem sejtve gurultam be délután eligazításra. A cég előtt az utca lezárva. Körben az ifjúság hujjogatva örvend. Páran vastag krétacsíkot húznak valami gépelt útmutató alapján az úttestre. Úgy tekergett a vörös és a fehér, mint két táncoló óriásk0gyó. Mollyék kihozták a kertbútorukat a ház elé, az antikvárus pedig közelebb vonszolta az öreg fotelt, ami esőt és havazást kivéve folyton az üzlet előtt áll. Hogy ha nincs éppen vevő, ő a lehető legnagyobb kényelemben figyelhesse az utca eseményeit.

Én mint egy hülye csak lestem. Még nem ismertem annyira ezt a társaságot. Még nem tudtam annyira bringázni, és még nem tapasztaltam annyit, hogy tudjam, hogy ez egyfajta avatás. Szerencsére mnden évben minden tag újra avatódik. Egy piros és egy fehér csík tekergett végi majd 50 méter hosszan. Körben az emberek ültek, álltak, feküdtek. Sör és drukkerdobozok egyaránt a kézben.

Link peckesen sétálgatott a csíkok között. Aztán eljött az idő és a futrinák szépen felsorakoztak bringáikkal. Dr. Bow mondott egy kis beszédet az összetartásról, a modern időkről és a csomagküldés szépségéről, futártradiciókról és lokálpatriotizmusról. Majd felkérte Mollyt, hogy mérje az időt. Kentaurt és Panlet a két New yorki vendég futárt pedig a bíráskodásra. Elmondták, hogy könnyen látszik, ki megy kia  vonalból, ugyanis elkeni a krétát. Fehér a humánoknak, piros a kentaúroknak pálya.

Títen indultunk. A feladat a fehér csíkon maradva a lehető leggyorsabban teljes0teni a távot. Ennek persze semmi köze nem volt a futárkodáshoz. Ez szintiszta akrobatika és vegytiszta bringaérzék. Nem is lettem dobogós. De azt a viccet, ahogy azok a bringák rázták a farukat, ahogy a srácok nyelvkidugva vették fel a ritmust, miközben szemük a földön, fenekük majdnem az égben, és rázták. Máshogy nem lehetett, csak rázva. "A hátsót rázd, mert a nagy segge folyton lemarad!" Ord0totta Link nekem az induláskor, mint egyetlen jótanácsot. Ráztam.

Twist a verseny neve. Minden évben július elsején, tagújító nagygyűlés a céges portánk előtt. 

Egészen ráhajolt a billiárdasztalra. A jobb lábát is felemelte a művelethez, a homloka olyan ráncos lett, hogy lépcsősorként vezetett tar koponyájára. A nagy piros félgömb lámpa, mint óriási női kalap lebegett felette. Lassan mozdult. Koncentrált. Én a zöld négyzeteket néztem és nem moccantam. A zöld négyzetek kis fekete pöttyökön álltak. Apró, pici lábacskájuk volt. Ezüst színű. Úgy álltak a fekete pontokban mint megannyi Wii játékos.

Undorító, gondoltam.

A dákót csak egy kicsit húzta hátra, aztán gyorsan és erősen lökött a golyón. Nyert. Én pedig nem tudtam elszakadni a gondolattól, hogy a fejbőrébe illesztett régi intell processzorokat egyszerre, egy erős ütéssel szúrja a bőrébe. Vagy csak látvány az egész és ragasztva van? Ott vannak a hegek, mint kis filctollal írt pöttyök minden láb alatt. Kicsit meg is vastagodott rajta a bőr.

Mellénk ült. Ivott. Mosolygott, mint bárki más. Na, nem állsz be a következőbe? kérdezte kedvesen.
Nem, morcoltam én fintorogva. Nem vagy elég szájber.

Leültünk, beszéltünk, ettünk, beszéltünk, táncoltunk, beszéltünk, ittunk, zenéltek.

Akkor találkoztam először vele, amikor Jeromemmal, azon a nyáron, azon a koncerten, utánna a pultnál. Annit rángattam magammal, hogy meghallgassuk Victor Wooten mesterkurzusának zárókoncertjét. Elképesztő volt, tényleg. Nagyon egyszerű szinpadkép, szinte mozdulatlan gitárosok játszottak brutálisan összetett dallamokat, ritmusokat. Emlékszem egy idő után már métem az időt, hogy mikor áll ki a libabőr a hátamból. :) 4 szám hosszán, majd 32 percig tartott. Anni mint egy igazi botfülü cica unottan, felcicomázva támasztotta a pultot. Nézte a pasikat, a pasik őt, de üres tekinetetükből pontosan lehetett tudni, hogy a fülükre fókuszált akkor az agyuk. Ésre sem vette senki Annit.

Én Jeromeot néztem.
Ő a gitárt.

A pultos srác aztán lecsapott, mint valami ragadozómadár. nem volt sokkal magasabb, mint én. Rövid barna rasta haja volt, és ébenfekete bőre. Olyan ragyogó, mindig fényes, tudod. És vigyorgott, basszus. Annyit vigyorgott, mint egy kezdő bringás a Nagy Esés sarkon, az első körben. Mondta ott a süket szöveget. Érződött, hogy betanult szöveg, amit mindig minden lánynak elnyom. Meg is kérdeztem, miközben dekoltázsvillantva felültem az egyetlen bárszékre, hogy ha fiú lennék mit mondana. Nem jött zavarba. Ugyanazzal a lendölettel alakította át a mondatokat fiósra. Lánynak szólt, de fiút mondott. Én meg röhögtem. Annyira röhögtem, hogy a sör az orromon jött vissza. Akkor aztán ő is elröhögte magát. Megfogta a kezem és azt mondta nagyon komoly hangon, atyáskodva: Rozsda rozsda.
Kész. Percekig fuldokoltam a röhögéstől. Majd mikor már kaptam levegőt igyekeztem tökéletesen utánozni az ő hangsúlyozását és azt mondtam: Kályhacsőlakk.
Lassan leszivárogtak a gitárosok a színpadról, így nem kellett sokáig várnim, hogy Jerome is ott ácsorogjon, a sörére várva. Ettől persze elfelejtettem mindent és legviccesebb és legcsábosabb magamat előtérbe tolva kezdtem beszélgetni vele. Aztán úgy egy óra múlva elköszöntünk a pultostól. Helló Rozsda, mondta Jerome. Tényleg ez a neve, kérdeztem? Tényleg. A hülye szülei. Gondoltam.

Most eljött Drifter szülinapi bulijára. Nem is tudtam, hogy ismerik egymást. Állt a medence mellett, én messziről kiszúrtam. Integettem. Ő is nekem. és akkor amikor elvigyorodott, hirtelen eszembe jutott az a hangulat ott a pultnál, ahogy még nem ismertem Jeromeot, de nagyon szerettem volna, szól az a mennyei rtmus közben, vidám srácok vesznek körül, végre Anni is jól érzi magát, és jó, nagyon jó volt. Ezt jelentette nekem ott a medence partján Rozsda Rozsda ezerfogú mosolya.

Úgyhogy ezt megünnepelendő leültünk, beszéltünk, ettünk, beszéltünk, táncoltunk, beszéltünk, ittunk, zenéltek.

Amikor tinédzser koromban egy lapban megláttam életem első kamaszfaszát elhatároztam, hogy a szembejövő pucér egyedeket lefényképezem. Ez nem történt meg. Ugyan egyszer-kétszer sikerült lekapnom Jeromeot, és Pault is, na jó, Pault csak egyszer. De a többieket nem. Jerome nem jött zavarba. Azt mondta készülni kell a sztárságra, és azzal együttjár ilyesmi. Meg azt is mondta, hogy nem véletlenül jár a legvagányabb, és egyben legépeszübb csajjal.

A lista a fütyikről, amilyeneket eddig láttam:
- a bohém
- a tömpe
- a fürge
- a hosszú
- a pirszinges
- a pucér
- a cukros
- a ...

Jeromeét nem mondodm meg milyen. :)

Link egyedül lakik a Fergussonék csavarboltja mögötti raktárban. Koncertplakátokkal és stencilekkel tette még zavarosabbá a falakat. Az ajtaján kilincs gyanánt egy bakelit telefonkgyló volt. Csillárja négy biciklikerékre tekert fehér karácsonyfaégősor volt. Nagyon jól bevilágították a pici ablaktalan szobát. Volt egy légkondi, ami cserélte a levegőt. És volt benne matrac meg villanyrezsó meg hűtő meg hi-fi is. Amennyire az ilyeneket lehet, még tisztán is tartotta.

Link megszállott. Nem véletlenül a legjobb futár. Mindig versenyt futott, vagy ha nem versenyt, akkor menekült. Sosem kérdeztem miért él így. Ő pedig sosem mondta. Szeretek nála lógni. Időnként vastag buszfirkálófilccel átrajzolom a zenészeket meg színészeket a plakátokon. Rajzoltam neki egyszer egy bikinis csajt is, hogy legyen barátnője. El is nevezte Bonnienak. Valóban kicsit sovány lett, de a cicjei nagyok voltak.

Ott ültünk akkor is nála, amikor jött az Idegen Pasas. Zavartan jött be a hátsóudvarba. Kicsit toporgott a konténerkukák takarásában, mint aki maga sem döntötte el, hogy szembenézzen e a kuka mögötti világgal. Jerome az ajtó mellett támasztotta a falat és éppen kiselőadást tartott nekünk a hulló vakolat mintázatában rejtett egyetemes üzenetről, mely amelett, hogy a rák ellenszerének receptjét is magában foglalja, a mandulás-puncsos fánk titkait is kifecsegi.

Ekkor lépett elénk a férfi és kérdezte meg tétován, hogy Linkoln Smith itt van e. Jerome bírja az abszurdot, de ez még neki is sok volt. Nem beszélve a spangliról, meg az általa megidézett agymenésről. Így aztán lehajolt kissé, hogy a fejük egymagasságban legyen és rámutatott a fickó kezében tekergetett nejlonzacskóra: a macskát nyugodtan hagyja a zacskóban. Már nem fog elszaladni.vagy ha mégis, Link biztosan utoléri Jolandán. (Így hívják Link fixijét)

Én elnevettem magam, mert a csomag formája tényleg egy macskára utalt. Link előkerült a szobácskából és kigúvadt szemmel nézett a pasasra. Jerome nem bírt magával, vagy a füsttől megcsalt érzékeivel nem vette az adást, úgyhogy megfejelte a monológját még egy kitérővel a kínai konyha és a macskák ízletes húsára tett utalással is.

Link előrelépett:
- Mit óhajt?
- Veled akartam találkozni. Azt gondolom.... beszélnünk kell.
- Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna.
- Anyád látni akar. A hétvégén lesz az esküvője. El kell jönnöd.
- Semmi közöm ehhez. Nem tudom ki maga és nem megyek semmilyen esküvőre.
- Ha meggondolnád magad, itt egy meghívó. - zárta le végül az Idegen Pasas a beszélgetést, és Link felényújtott egy borítékot.
- Nem megyek. Link le sem vette a szemét a pasi jobb füléről úgy ismételte meg, nem megyek.

A Pasas megkönnyebült és sietve távozott. A kártyát nem hagyta ott. Link nem mozdult. Jerome lemaradt a macskás résznél. Én pedig megértettem valamit.

- Nem apád volt, ugye?
- Nem. Anyám harmadik férje. Amíg nem születtek gyerekei, addig nem ment férjhez. Utánna viszont rendszeresen. Mondta halkan, magaelé, ahogy lassan leült az altónyílásba. Karjaival átölelve felhúzott térdeit.
- Gondolom régen nem láttad már. - Szorult össze bennem a hang.
- Nem annyira. Ő a trfikos a Murphy és a Flamenco sarkán, tudod a lila trafikban. De sosem beszélek vele. Sosem köszönünk. Egyszer elküldött Texsasba valami nagynénihez egy bőrönddel, és egy levelet is írt, hogy nem tud rólam gondoskodni, mert Tom, az akkori férjjelölt, nem jön ki velem, és nekem is jobb lenne, ha nem vele élnék. 12 éves voltam akkor. Elolvastam a levelet, és inkább leszálltam a buszról. Visszajöttem és Phil bácsinál húztam megmmagam. Azóta nem beszéltem vele. Ő elutasított, elhagyott, már nagyon régen. És látod, most sem ő jön, hanem ez a kretén, aki mint egy pincsikutya, még mindig a nyomában liheg.

Lineth dala szólt a fülemben, leléptem a járdáról. A zöld porosorrú furgon egy centire hasított el előttem. Tán kikapcsolom, gondoltam. Most már mindegy, megúsztam, végighallgatom. A zöldséges szemben, a szakadcédés a hátam mögött. Jobbra a Mainen lelátni a tengerig, balra a tér és virágzó juharok. Szép halál, gondoltam, a zene-kaja-víz és virágok találkozásipontjában, fejemben Lineth dalával.

Lineth magas volt és vékony, mint egy popdíva. Hosszú combja és nagyon hosszú seszinű haja volt. Egyenes volt rajta minden, a lába a haja a szája. Még a szeme is. Úgy táncolt, hogy a karjait magaelőtt lengette miközben a haja mögötte lengett az ellenkező ritmusban. Hülyén táncolt, de olyan szép volt közben, idegen és furcsa, de mégis meseszép. Ha eltekintünk tőle, hogy Lineth buta volt mind a föld, akkor még romantikus álmodozásba is kezdhetnénk arról, mi lenne ha én lennék Lineth.

Lineth cowgirl akart lenni, e szó azon értelmében amihez nem tartoznak állatok. Rövid barna vagy fehér shortokat hordott, és hozzá ingeket kötött meg a melle alatt, hogy kiemeljék aprócska mellét és gyerekes csípőjének adjon valami ívet. A haja mindig kibontva. Fején hol western kalap, hogy szalmakalap. Néha virágkoszorú.

Egyszer találkoztunk egy buliban. Lineth teljesen be volt állva. Forgott a kertben a rózsalugasban, fülében zene. Már indultunk én meg csak néztem, hogy lehet valami ennyire üres és szép egyszerre. Jerome azt hitte aggódom érte és mivel ő sem szereti a diszkóbaleseteket hát betuszkolta Linethet Bob autójába. Ahogy rakodták a menet közben is forgó csajt, Jerome kivette a kezéből a lejátszót. Én meg belehallgattam.

Aztán hazavittem, aztán lemásoltam, aztán én hallgattam. Mindig ha szól erős napsütés van, enyhe szél, nekem pedig hosszú, hosszú seszínű szőke hajam.

Lineth dala:

(Air: Ce Matin la)

Akkoriban még a Bower streeten laktunk. Platánokkal volt végigülteteve az utca egyik oldala . A másikon széles gyepsáv húzódott, amibe szabályos ritmusban szines virágokat ültettek a ráérős háziasszonyok. Én sosem értem rá. Vagy a suliban voltam, vagy a pályán, vagy a hazaúton, vagy elfele otthonról. Akkoriban még gördeszkáztam, és nagy áhitattal néztem a kosarasokat. Sosem volt egy hangyányi labdaérzékem sem. Anyám még a dinnyéket is kiveszi a kezemből.

Ebben az időben az egyik szomszédunk egy kedves dán házaspár volt, egy csomó macskával és egy nagyongöndör kislánnyal. A kislányt Teenek hívták, és siketnéma volt. Amikor nagyritkán átjött hozzánk aprólékosan végignézett mindent. Lettek e új könyveim, kaptam e új ruhákat, mennyit nőttek anyám pálmái és bimbósodik e a karácsonyi kaktuszom, (ami ugyan idén tizenöt éves lesz, de még sosem virágzott). Ma már azt gondolom, hogy mindent tudott rólunk. Tudta, hogy ki hogy mosogat, kin van lyukas zokni, és hogy ki tapossa le a büdöskéket az kocsikihajtónk mellett. (én).

Ma délelőtt a suliban láttam újra. Ült az ablakmélyedésben. Arca felemelve, szemei csukva, úgy napozott. Egy bordó-fehér polóban volt és egy viseltes farmerban. Sötét koszfoltok voltak az arcán. Megérintettem a karját és mutattam neki, hogy piszkos az arca. Ő szélesen elmosolyodott és felém emelte a nyitott tenyerét. Fekete por vonta be minden ujját. Meglepődve léptem egyet hátra. Ő pedig balra, az csukott ajtóra mutatott: Festő tanszék, 4-es terem. Aztán a táskájából óvatosan egy fémdobozt húzott elő. Abból pedig egy fakókék kreppapír pici csomagot. Kréták voltak benne. Négy darab. Mindegyik derékig be volt csavarva vécépapírba, ami egy-egy ezustszállal gazdagított hajgumival volt rászorítva. Egy pillanatra felmutatta őket egyesével, picit biccentett és már el is pakolta őket. Én nem tudtam hova tenni zavaromat, úgyhogy beültem a helyére az ablakmélyedésbe. Ő pedig bement a terembe.

Nyolc vagy kilenc lehettem, mikor kaptam ezt a készlet krétat. Használhatatlan ám nagyon kislányos színűek voltak. Lila, rózsaszín, citromsárga és fűzöld. Utáltam, hogy koszos leszek tőle, úgyhogy betekertem wc papírba. Aztán kimentem és telerajzoltam az utcánkat Floranceéktól Mrs Book házáig, buta virágokkal és pillangókkal. Tee végig a nyomomban volt és nagyon figyelt, nehogy egy kéttenyérnyinél nagyobb helyet szabadon hagyjak. Aztán mikor befejeztük és én úgy ítéltem, hogy elhasználtam a krétákat (hiszen a további használatukhoz meg kellene fosztani őket a papírboritásuktól) elkérte, és olyan gyorsan rakta el, hogy egy pillanatra meggondoltam magam, ha ez ekkora érték, akkor nem is adom neki. De aztán hagytam. Nem voltunk barátnők, csak mindketten kívül estünk egy csomó normán és szokáson. Aztán mi elköltöztünk, és nekem még csak eszembe sem jutott.

Máig.

Ribizlibort ittunk. A teraszról se kilátni, se az ott folyó dolgokra rálátni nem lehetett a brutális tempóban terjeszkedő lilaakáctól. Akkora virágok nőttek rajta, mint egy 2 literes pillepalack és olyan lények szálldostak körülötte, amik inkább emlékeztettek csapaszálító helikopterre, mint szorgos ám veszélytelen méhecskére.
Anni egy almazöld miniruhában feszengett. A körmeit festette éppen zöldre, olyanmód, ahogy csak ilyen hihetetlen vékony lányok tudnak gubbasztani igen labilis tonettszékeken.
Zwoda pedig megállt előtte a hosszanticsíkos öltönyében, kezében egy bontatlan flakon paradicsomszósszal, és nagyon komolyan, hangját egészen lehalkítva ám szemeivel mohón fürkészve Annit ekkép szólt:

- Hozzám jössz?
- Persze, csak előbb ezt befejezem. Motyogta Anni az orraalá, oda sem figyelve.

Az a legjobb, mikor a Cafe Nouveau kitelepül a parti bungallóba. Tom Heismann festette a napernyőket két éve nyáron, a Royék garázstetőjén. Roy persze segített hajtogatni a festéktől lucskos vásznakat és amilyen az ő segítsége, (vissza száll átokként magára), hetekig mászkált könyékig szinesen. Nem volt vicces, csak így utólag.
Szóval a napernyők vadak, a bungalló meleg, de ott vagyunk mind. Fetrengünk a plédken, terpeszkedünk a székekben. Szürcsölve isszuk a neonsárgát és a nagyon pirosat. Jönnek a srácok és ettől folyton szól a zene. Összegabajodva, mint egy nagy ám finom szerkezet a futárbringák folyton változó halma. Az enyém valahol alul, biztonságban. :D Petra sötétedés után jön, a csak itt viselt pirospöttyös szoknyájában, Mark pedig ezredszerre is elmeséli a teknősbékás történetet. Beesteledik rendszeresen, és aztán reggel is nő az óceánból hamar. Jeromot és engem meg összeöllekezve világít meg, mint egy romantikus sorozat zárójelenetét.

Na. Ilyen. 

Kaptam egy rózsát.
Gyönyörú vöröset. Olyat, amilyenről minden épeszű fiatal nő vagy nagyobb kamasz álmodozik. Lehet, hogy csak titokban, és csak ritkán. De.
Hosszasan nézegettem, ahogy ott hevert kecsesen 35 fokra fektetve a lábtörlőnkre. Volt egy kis kártya is hozzá. De gondoltam nem szaladok a dolog elébe. Leültem mellé a hátam a falnak. Nézegettem, mint egy macskakölyköt, mosolyogva és elnézően.
Jerome behoza volna, és az ágyra tenné, vagy a bringára tűzi vagy teátrálisan és térdfájdítón térdreomolna előttem, miközben a szájában ez a szúrós izé keresztben, mint kutyáéban a csont. A zökkenéstől nagy eséllyel ketté is harapná.

Nade.

Innen tudtam, hogy nem ő volt. Innen volt bizsergetően izgalmas, hogy akkor vajon ki? Ki nem bír a hormonjaival és az álmatag (vagy nem) romantikus lelkével annyira, hogy ilyen elsöprő és megásíthatatlan jelet adjon?

Bevittem, aztán vízbe tettem, aztán a dohányóasztalra. Odaültem mellé a szőnyegre, hogy a fejünk egymagasságban legyen. Kis sóhely, kis bor, sé már nyitom is a levélkét:

Az Amarettó virágküldő szolgálat ezúton értesíti Önt, hogy a Mia Brenon és a St. Theodore sarkán üzletet nyitott. A nap 24 órájában az év minden napján állunk rendelkezésére!

Szórakozzatok mással és máshol! Gondoltam és a kis keméy kártyát hatalmas élvezettel égettem el a tűzhelyen.

Már a második kanyarnál érezetem, hogy gond van. Az egyetem tömbje még nem látszott. Pedig ott volt már akkor is, a fák között, a villasor mögött a vasútállomáson túl, vagy negyedórányi tempós pedálozásra előttem. Fehér és kemény volt a napsütés, abból a fajtából, ami évenete csak kétszer látogat el szeretett városunkba. Az egyetemen meg reggie fesztivál.

Még megfordulhattam volna. De nem. Abban reménykedtem, hogy ami elválik háton, az nem válik el nyakban. És abban, hogy a saját testem és a fizika is velem van. A felsőtesten keresztben átvetős hátizsákom, benne a "szépruhám" a menő cipőm és mindkettőnk drukkercsörgőkészlete, aprókat nyomott és súrolt egyszerre a könnyenoldható csattú bikinifelsőmön*. Nem gond, gondoltam. Ha szét is bomlik, maga a táska szorítja a hátamhoz.

Döccenő, kanyar, hirtelen jobb aztán bal, aztán megint jobb, járdáról le, spuri. Na ez a kis sor, ez volt az. A járdáról le résznél elemelkedtem kissé, és a huppanástól a tásaka is eltávolodott a hátamtól. Remek. Elöl lifeg a bikiniflsőm, amit csak az tart rajtam, hogy a nyakamban is meg van kötve.

Igen. Aztán jött a Main streetre érve a tenger felöl az erős oldalszél.

*Jerome választotta, praktikus okokból.

A Cafe Nouveauról leginkább a szecesszió, Alfonz Mucha jutna az eszébe az embernek. Bécs és a habos tejeskávé mézzel. Ehhez képest a bangori Cafe Nouveau egy elég sajátos hely, aminek kb semmi köze az előbbiekben tárgyaltakhoz.

Egy autójavító műhelyben nyílt meg, ami azért jó, mert ugyan tégla a fala, és üveg az eleje, de lapos a teteje, nagy az udvara, és messze van a lakóövezettől. A teljes felülete gazdagon van graffitizve. Természetesen átgondolt koncepciózus munkákkal, amiken sok ornamentika és figurális ábrázolás idézi csak a hely neve sugallta művészeti korszkot. Vásznak, nejlonok és fémszínű fóliák lógnak be a nem túl magas térbe, mögöttük színes diszkólámpák és tükörgömbök. Így pár lámpával az egész teremből színes kavalkádot lehet csinálni. Vannak graffitik, amik egyes flekkjei mögött tejüveg van, és így azok szórt fénnyel világítanak. Az udvaron 1 bd gesztenyefa van. Körülötte tánctér, a tövében a pici szinpad, arccal a teremnek. Így, ha valami iagzán nagyszabású esemény van az egész helyet mint egy csövet ki lehet nyitni az utcára. Egy nagy színes sikátor a végén egy térrel, aminek a szemközti végén fa tövében szinpad. Csodálatos atmoszférájú hely. A tetőn, mint az egyetlen viszonylag zárt részében szeparét alakítottak ki, ócska fotelekből és hatalmas bab- és rongyoszsákokból. Mécsesek világítanak a szélén körben. Ha ott fekszik az ember, bámulja a csillagokat, és alatunk dorombol a épületben a basszus, mint egy elégedett macska.

Na ez a Cafe Nouveau. Itt lép fel Jerome zenekara, a Berger 17.-én.

Hogy hol van Bangor? Maine államban, az USA-ban.

Tessék, ilyen:

Spanyolórán vagyok. Zugblogolok. Ez már függőség?
Egyszerűen nem értem mitől van, hogy nyelvet szinte csak élő, éles helyzetben tudok tanulni. Ha ott vagyok és meg kell értenem, akkor megértem azt a nyelvet is, amiből egy hangot sem addig. De könyvből? Szótárfüzetből? Olyan emberekkel mondva fel egymásnak idióta párbeszédeket, akiket vagy nem érdeklek, vagy engem ők, vagy mindkettő. Szóval, köszi, nem. nem megy így.

Pedig úgy egyébként tudok tanulni. magolni is. Hoszú számsorokat szociológiára, névsorokat évszámmal mindenféle történelemre. Csak a nyelvekkel vagyok bajban. 

Arra gondoltam, hogy kerítek itt valami spanyolajkú srácot, és vele fogok dumálni. Hátha úgy. Vagy csajt. Mindegy. Azt mondja Peg, hogy a matek tanszéken van két spanyol csaj. Óra után megkeresem őket. Sürget az idő. Ha nem sikerül életben maradnom spanyol nyelven a hónap végéig, kipipálhatom az első tantárgyat, amit nem én teszek le, hanem engem raknak ki...

Na, az ilyen napokra mondja Jerome, hogy többnapos nap. Kezdtem azzal, hogy 17 fuvart teljesítettem, ami nem kevés. Na nem írtam magam fel a top 10 napba (amit Link vzet 26-tal, és én követem 24-gyel), de azért elég fárasztó volt. Valamikor közben feleszméltem, hogy ma már legalább négyszer eltekertem a Brakingnews Galéria előt, ahol Toulouse Lautrec kiállítás van. Értsd: plakátjait állították ki a mesternek. Ami ugye azért jó, mert nem oly drága, tehát eljut ide. De mégsem a szokásos vackok, únásig ismert kurvák és táncosnők. Szóval meló után bementem és apróra végignéztem mindet. Vettem egy posztert is a kamraajtóra. És hurrá!

Aztán a poszterrel a kezemben végig, bringaháton (többé-kevésbé) bevágódtam a Kiváncsi Kurafiba és betoltam néhány izomlazító alkoholost a srácokkal. Táncoltam egy kicsit, mert jó volt a zaj. Kezemben a poszterrel, persze. Kár lefeküdni, gondolta, Jerome valamikor éjjel száll le. Majd dob egy sms-t, ha tekerhetek érte. Aztán így elvidámkodtunk egészen a Millstone és a Redflower sarkára, ahol az az üveg-króm csoda irodaház épül. Belógtunk, és a sok ikszet, ami az ablakokon volt kiegészítettük mindenféle jóra. Pet fütyült, ha jött az őr, én meg boldog voltam, mint egy vakarcs, hogy roszalkodhatok. (4 db üvegtáblát fújtunk össze. ha van egy szemük legalább, látják, hogy KKM* és kivágják szépen és elárverezik, és megtérül a vélt káruk.) Közben kiselőadást suttogtam a grázda haverjaimnak a katedrálisok festett üvegblakairól és azok árairól, valamint a modern művészetről és az egyén önkifejezési szabadságáról.)
A plakát még mindig a kezemben.

Aztán egyszer csak jött az sms. És nekem szivecskék nőttek a szemem helyén. Felpattantam a fixire és tekertem mint eszelős dzsin végig az immár kihalt városon a reptér felé. Hogy ott azzal a lendülettel ugorjak az én varázslatos szerelmem karjaiba.

Persze amilyen dilis, hazatekert a fixin, hátán a gitárral, vázon velem, kezemben az alpinistazsák és a plakát, ugye. Pisilni kell nyötem egyszer csak. nem bírom ki hazáig. Csak akkor állunk meg, mondta szigorú hangon, ha velem pisilsz. Ellenállhatatlan ajánlat, gondoltam: Rendben. És megálltunk egy építkezési toitoi mellett, és bementünk és egyszerre pisiltünk, és mindketten állva.

Nem volt egyszerű nap. Ahogy Jerome mondaná többnapos nap volt.

*Kortárs Képzőművszet